Az “inklúzió” kifejezést az oktatás területén már régóta, az 1970-es évek eleje óta használják. Eredetileg a sajátos nevelési igényű vagy fogyatékkal élő tanulókra vonatkozott, akiket a huszadik század nagy részében külön iskolákban vagy osztályokban különítettek el, ahol lényegében megfosztották őket az egyenlő oktatási lehetőségektől. Ez a meghatározás és megközelítés most zavart okozhat, amikor az inkluzív oktatásra hivatkozunk. Az oktatásban az “inklúziós mozgalom” az ilyen gyakorlatok megváltoztatását szorgalmazta annak érdekében, hogy ezek a tanulók bekerüljenek a többségi osztályokba, mind Európában, mind világszerte (Lindsay, 2003; Pijl, Meijer, & Hegarty, 1997; Waitoller & Artiles, 2013).
Ha kezdetben a hangsúly a speciális igényű tanulókon volt, mostanra a cél az lett, hogy minden tanuló számára hatékony oktatást biztosítsanak – beleértve a kisebbségekhez tartozó nyelvi és kulturális háttérrel rendelkezőket is, akik általában eltérnek a nemzeti iskolarendszerben hagyományosan előnyben részesítettektől.
Az UNESCO (2009) szerint az inkluzív oktatás jelenleg “olyan folyamatos folyamat, amelynek célja, hogy mindenki számára minőségi oktatást nyújtson, tiszteletben tartva a sokféleséget, valamint a tanulók és a közösségek eltérő igényeit és képességeit, jellemzőit és tanulási elvárásait, megszüntetve a megkülönböztetés minden formáját”.
Az inkluzív oktatás ezért olyan folyamatnak tekinthető, amelyben a gyermekek oktatása olyan módon történik, amely minden tanuló számára előnyös és mindenki számára biztosítja a részvételt. Ezzel a megközelítéssel elhagyták a kizárólag a speciális szükségletű tanulókra való összpontosítást, és helyette a “mindenki oktatását” tűzték ki célul.
Ez a megközelítés nem arra ösztönzi a diákokat, hogy beilleszkedjenek a főáramú oktatásba; éppen ellenkezőleg, az iskola úgy változik, hogy mindenki igényeihez igazodjon. Ezért elfogadja a diákok sokféleségét, és különböző technikákat alkalmaz, hogy minden diák javát szolgálja.
Az integráció a legjobb megoldásnak tekinthető a címkék és akadályok megszüntetésére.
De vajon mennyire vizsgálják az európai iskolák az inkluzív oktatást ilyen szempontból? Az Inkluzív Iskola II. projekt keretében fókuszcsoportok segítségével kutatást végeztünk a partnerországokban (Olaszország, Magyarország, Spanyolország, Egyesült Királyság, Hollandia, Lengyelország), amelyből kiderült, hogy ezekben az országokban még mindig szűk elképzelés él az inklúzióval kapcsolatban. Valójában az inklúzió témái többnyire leszűkültek bizonyos fogyatékosságokra, és nincs képzés a kisebbségek befogadásáról.
Kérdés:
Keresse meg az egyetlen “igaz” állítást!